Újra a vízen

Valamiféle jutalommal fölér, mikor a hosszú és esetenként kimerítő iskolai feladatok után egyszer csak jön egy felkérés, hogy le kellene evezni pár kilométert a Tiszán. Mondanom sem kell, hogy nagy „duzzogva”, de annál nagyobb szeretettel vágtunk neki idén is  a szám szerint 37 km-es távnak. Mindszentről indult a csapat, 12 diák és 6 felnőtt társaságában. Indulás előtt ki-ki a maga számára legfontosabb tárgyakat rakosgatta a kenukba, naptejet, vizet, kis élelmet és egy életmentő puha szivacsot, ami a túra végére személyes baráttá növi ki magát, miközben a popsinkat óvja a feltöréstől.

Van aki a selfiket gyártja folyamatosan és mit sem törődik az evezés technikai részével, amiből természetesen Robi bácsi bemutatót tart. Menet közben , ha összeáll egy csapat, nagyon meg lehet szeretni azon kenus csónaktársainkat, akik erejüket nem kímélve lapátolnak és nagyon lehet haragudni azokra, akik esetleg csak Boti szavaival élve simogatják a víz tetejét. No persze, ha ő belendül, akár három jobb oldalon húzó evezőst is egyensúlyban tart egy-egy nagyobb húzással.

Idén azt hiszem a suli kiskacsáit illetve bocsánat, vízimádó emberkéit sikerült begyűjteni, hiszen egy-egy megállónál rövid úton pancsolni kezdett a csapat, mintha csak ezért jöttünk volna, mint fő cél. Hatalmas csobbanások, kagyló gyűjtés és iszappakolás után indultunk tovább.

Egy kilométer a vízen nagyjából 232 evezőcsapás, szorozza be valaki, ha akarja 37-el, és meg is van a válasz a kérdésre, ami a túra végén azért többször is előjön,” mennyi van még hátra? „

Sokszor voltam már a Tiszán, de visszatérő élmény és lenyűgöző a nyugodtan hömpölygő víz, ami mintha a világ összes problémáját a hátán kihordva leveszi a vállakról a terhet és helyette betölti szépséggel, nyugalommal, harmóniával a felszabaduló teret.

Miért is evez valaki? Biztosan sok oka lehet, számomra az előző harmónia keresés és megtalálás, no meg a ritmus, ami ha összehangolja a csónakban ülő embereket, nagy élményt jelent. Eljutni a célba, ha már fel is adnád, a többiekért mégis csak húzod, segítesz, ha bajban van, hiszen egy csónakban evezünk. Itt épp Szeged a cél, de valójában tanár és diák egy csónakban, mit is keres? Talán azt, amit mindig is, kihozni magukból azt, amit egyedül nem lennénk képesek. Egymásért vagyunk, még ha néha nem is ezt érzi valamelyikünk.

Ez a küzdeni képes emberek sportja, és azoké, akik szeretnek csapatban dolgozni. Jövőre újra, ugyanitt, „Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja, csak az jöjjöööööön, csak az jöjööön!”

Hódmezővásárhely, 2017. június 26.                              Szilágyiné Szabó Mónika